A kereszténység a Kr. u 400-as években kezdett el terjedni, az ír szigeten élő kelták között. Az itt élő őslakosok a druidák kultuszát követték, amelyben a természetes világ részei, mint a fák, vagy a hegyek, szellemeket is jelentettek számukra. Hiedelmük szerint nem volt éles határ a természetes és a természetfeletti világ között.
A kereszténység 461-re már többségbe került a szigeten, de megengedőek maradtak a pogány kultuszokkal szemben. Így történt, hogy a tradicionális egyház a kelták újévi ünnepét átöltöztette egy számára elfogadható köntösbe. Ilyen módon az áttérteknek nem kellett felhagyniuk régi hagyományaikkal, mindössze csak új formába öntötték szokásaikat. Így született meg a mindenszentek ünnepe.
A katolikus egyház 741-ben III. Gergely pápa idején tartotta a mindenszentek (omnium sanctorum) napját először november 1-én, de egyetemessé IV. Gergely pápa tette. A mindenszentek ünnepe az üdvözült hívőkről való megemlékezésről szól. A keltáktól átvett „keresztény” formát öltő ünnepet eredetileg Szűz Mária és a mártírokra való emlékezésként tartották május 13-án. Ez az esemény került át november 1-jére. Ekkor a még Földön lévő, és a már Mennyben lévő szentek valamilyen formában történő egymásra találása valósul meg, ezen a napon egy közösséget alkotnak.
A mindenszentek ünnepe nem azonos a halottak napjával, amit november 2-án tartanak. Az előbbivel ellentétben, amely pusztán római katolikus ünnep, a halottak napját, más keresztény egyházak is megtartják. Ez az úgynevezett szenvedő egyház (ecclesia patiens) ünnepe, 998 óta, hivatalosan a 11. századtól, ami a tisztítótűzben lévő szentekről való megemlékezés. Miután a nap délutánján rendbe teszik az elmentek sírjait, este harangzúgás mellett mécseseket gyújtanak, hogy ez a világosság fényeskedjen az elhunytak lelkei számára. A 10. században a halottak napja esetében a kelta Samhain nyomai tetten érhetőek abban az elképzelésben, hogy a halottak szellemei ekkor visszatérnek a Földre, akiknek lámpást is gyújtottak.
Noha keresztény ünnepként tartják a mindenszentek és a halottak napját, látható, hogy ezek az egyház által vallási formába átültetett népszokások, pogány hiedelmek. A római katolikus egyház hódításai során betérő különféle népek szokásait a könnyebb integráció miatt ültették át keresztény színezetű ünnepekké. Ezek a szokások nem bibliai alapúak tehát. A különböző népi hiedelmek, mítoszok, rituális szertartások arra alapoznak, hogy az elhunytak haláluk után is befolyással bírnak az itt maradottak életére. A Biblia szerint viszont a halottak és az élők között elválaszthatatlan szakadék van, a halottak nem tudnak hatni a még élők sorsára. Azt pedig, hogy a még Földön élők okkult praktikákkal tudakozódjanak a halottaktól, beszélgessenek velük, vagy a társaságukat keressék, egyenesen tiltja. A halott idézést az ókori Izraelben halálbüntetéssel sújtották. Noha a halottak tisztelete jelen van a Szentírásban, ennek formája is meghatározott. A gyásznak, és szeretett személytől való búcsúzásnak történetei jelen vannak benne, de a Biblia elsősorban az életet hangsúlyozza. Központi mondanivalója a Halál legyőzése, a halottak feltámadása, és az élet diadala.